A következő íráshoz nincs sok hozzáfűzni valóm. Talán csak annyi, hogy igyekszem egyre inkább úgy szervezni az életemet, hogy minél inkább használjam a józan paraszti eszemet, mert az képes az emberből előhúzni azt az ősi, hogy azt ne mondjam, ösztönös tudást, amivel visszaterelhetjük az életünket a normális kerékvágásba, hogy visszataláljunk a Teremtéshez, és hogy tényleg ne a rosszat akarjam jobban csinálni, mert abból csak rosszabb lesz.
A cikket Géczy Gábor írta, ezek a gondolatok alkotják majd' minden előadásának a gerincét.
Mert nem az árt neked, amit nem tudsz, hanem amit rosszul tudsz!
Miért építünk sokmilliárdos szennyvíztisztítókat, amikor a pár deszkából összetákolt budi környezetkímélőbb?
Miért gátaljuk el, öljük meg a folyóinkat, amikor az ezzel okozott kár sokszorosa a remélt haszonnak?
Miért tömjük tele magunkat gyógyszerként törzskönyvezett mérgekkel, amikor látványosan romlik tőle az egészségünk?
Miért születnek gyermekeink távol otthonaiktól, mesterséges szüléssel, amikor az anyák és csecsemőik is belebetegszenek?
Miért betegítjük meg gyermekeinket védőoltásokkal, amikor rég bebizonyosodott káros és maradandó hatásuk?
Miért kell betegen és boldogtalanul élni a „civilizált” világokban, amikor a természeti népek harmóniában és egészségben élnek?
A válasz a miértekre: szenvedéseik forrása a hibás tudásokban keresendő!
Vegyük
a természeti népeket. Az antropológusok szerint pl. a
Kalahári-sivatagban (a Föld talán leglehetetlenebb élőhelyén) élő
busmanok napi 1,5-2 órát „dolgoznak”, azaz ennyi idő szükséges számukra
az életfeltételeik biztosítására. Valamit nagyon rosszul tudunk, ha
sokkal jobb természeti feltételek mellett napi 10-12 órát kell
dolgozzunk… Mit csinálnak busmanjaink a maradék időben? Ahogy a legendás
„Istenek a fejükre estek” című filmben is láthattuk, beszélgetnek,
viccelődnek, zenélnek és táncolnak, vagyis – velünk ellentétben – élnek!
Pontosabban: éltek, ugyanis a botswanai kormány a kilencvenes években
szülőföldjükről barakkokba telepítette e vidám emberkéket, azzal az
indokkal, hogy „nem lehet a busmanokat kizárni a civilizációból és a
fejlődésből”. Természetesen a döntésről senki nem kérdezte meg ezeket a
hihetetlen ősi gyökerekkel rendelkező embereket, akiknek nagy része
egyszerűen belehalt a kényszerű átültetésbe. Viszont van egy jó hír: a
helyüket elfoglaló gyémántbányák – hála a gazdasági válságnak – remekül
prosperálnak!
A természeti népek tudása sokezer éves, kipróbált tudás. Nem ötletszerű,
pár ember által demokratikusan elfogadott elméletekre épül, hanem
tapasztalatokra, a természetben élő, vele együttműködő sok-sok generáció
élettapasztalatára. A természetben a hibás tudás azonnal lelepleződik.
Ott nincs helye az elméleteknek, ott csak egyszer lehet mérges gombát
enni…
A hibás tudások kialakulásában kulcsszerepet játszanak a mítoszok. Mint
senki által meg nem kérdőjelezett és kérdőjelezhető vallási tételek
szövik át mindennapjainkat. Használjuk őket, hivatkozunk rájuk, és soha
nem gondolkodunk el igazságtartalmukon.
A fejlődés mítosza
„Az emberiség fejlődik. Egyre több eszközt készít, egyre nagyobb a
tudása, egyre tovább él…” Biztos? Nem lehet, hogy az elmúlt korok embere
azért nem készített eszközöket, mert nem volt szüksége rájuk? Nem
lehet, hogy több és mélyebb ismerete volt a Teremtésről, mint nekünk,
ezért mindent megkapott a természettől? Nem lehet, hogy azért kell
tovább élnünk, hogy hosszabb időnk legyen élettapasztalatunk gyűjtésére,
mert nem élünk?
Ne hamarkodjuk el válaszainkat! Őseink tapasztalata alapján az álom
az egyik legjobb tudásszerzési mód, úgyhogy aludjunk rá egyet…
A tudomány mítosza
A tudomány tévedhetetlenségébe vetett hitem egyetemista koromban ingott
meg először. Laborgyakorlaton egy radioaktív forrást kellett kimérnem.
Tisztességesen végigmértem, de a gyakorlatvezető tanár szerint rossz
eredmény jött ki. Még egyszer végigmértem, de ismét ugyanazt kaptam.
Harmadszorra megkértem a professzorasszonyt: mérjük ki együtt. Együtt is
a „hibás” eredményt kaptuk. Az eltérést kutatva kiderült, hogy az
általunk mért sugárforrást öt évvel azelőtt kicserélték, és a diákok
minimum öt évfolyamon keresztül egymás füzetéből másolták az előző
sugárforrás adatait…
Látszólag csak egy bosszantó malőr, de mára a tudomány nagy része sajnos
így működik. Hivatkozunk a hivatkozás hivatkozásának a hivatkozására,
és senki nem veszi a fáradtságot az eredeti forrás ellenőrzésére!
Súlyosbítja a helyzetet a tudomány hierarchikus felépítése: minél több
hivatkozás történik a forrásra, minél több tudományos fokozattal
rendelkezik az „adatközlő”, annál kevésbé ildomos az ellenőrző kutatás.
Így került a szőnyeg alá a Contergan, a DDT, a génmódosított élőlények
utóélete, a védőoltások hatása… Így múlik a tudományos világ dicsősége.
A tudomány látszólag csupa érdekes kérdésre ad választ: milyen
pályaenergiák tartoznak a hidrogén atom elektronjához, milyen szexuális
szokásai vannak a királypingvineknek, milyen kráterek találhatók a Hold
túloldalán… De ad-e választ a valóban fontos kérdésekre: miért vagyok a
Földön? Miért azok a társaink az életben, akik? Hogy kerüljem el a
pofonokat az életemben? Mi a célja az életnek a Földön? Hogy éljük túl
önnön özönvizünket?
Az oktatás mítosza
Megfigyeltek már játszadozó állatkölyköket? Ugye milyen gondtalanok,
aranyosak? Pedig az életük múlik az így megszerzett és begyakorolt
tudáson. Valaha a gyermekek is így tanultak a felnőttek mellett játszva,
őket utánozva, boldogan. Az életből tanulva elsődleges tudást
szereztek, aktívan, teljes lényükkel (test, lélek, szellem) tanultak.
A mai padban-ülős iskolarendszer életidegen és életellenes. A gyermeket
természetes környezetéből és életritmusából kizökkentve könyvekből, és
egyéb másodlagos forrásokból adja az ismereteket. A tanuló passzívan,
külső szemlélőként ismeri meg az őt körülölelő világot. A gyermek még
Isten tenyerén él, így ösztönösen érzi, hogy az elveszett gyermekkora
helyett kapott tudás nagy része élete szempontjából lényegtelen, csak a
televíziós kvízműsorok során visszaböföghető tudás.
Kötelezővé azt kell tenni, amit magától ösztönösen elkerül az ember.
Nem véletlen, hogy Magyarországon dicstelen uralkodónk, Mária Terézia
vezette be a kötelező oktatást, szellemi önvédelmünk teljes megtörése
céljából. Ennek következményeként tagadtuk meg múltunkat, „loptuk össze”
nyelvünket, ennek következménye Trianon, de ennek következménye hazánk
jelenlegi gyarmati sorsa is. Most akarják bevezetni 3 éves kortól a
kötelező oktatást…
Érdemes megnézni az oktatási rendszer kimenetét is: fiataljaink
legproduktívabb éveiket padokban görnyedve töltik. Mire két-három
diploma megszerzése után testileg, lelkileg, szellemileg is kiégve
kikerülnek az „életbe”, semmijük sincs. Tudásuk jelentős része addigra
elavul, se házuk, se gyermekük, se munkahelyük – hála „túlképzésüknek”.
Talán őket is meg kellene kérdezni előtte, mint a busmanokat…
Az egészségügy mítosza
Az emberiséget romboló legtöbb hibás tudás az egészségügyben halmozódott
fel. Mivel ez a rendszer a betegek száma után kapja a támogatást, elemi
érdeke a betegségek létrehozása és fenntartása. Nagyszüleink még csak
meghalni mentek a kórházba, mi meg lassan odaköltözünk. Az ember
természetes állapota az egészség, de ma a gyógyszergyártás a legnagyobb
üzlet a világban, 2009-ben összforgalomban megelőzte az eddig vezető
hadiipart. Ezért kell tele cekkerekkel hazahordanunk halálunkat a
patikából…
Az orvostudomány az embert, mint bonyolult gépezetet szemléli,
amelyben időnként alkatrészeket kell cserélni, mert elkopik, időnként
életfolyamatokba kell belepiszkálni, mert elállítódik. Az autószerelő
egy alátétet nem hagy ki a javítás során, mert tudja, hogy okkal van
ott, hiánya később bajt okozhat. Kórházainkban egész szerveket dobnak
ki… Isten nem barkácsol! Az ember – mint minden élő rendszer – tökéletes
öngyógyító és önreprodukáló képességgel rendelkezik. Ha mégis elkezdi
lebontani magát, azt jelzi, hogy valahol megsérült a külvilággal a
harmónia, már nem teljes az Egész-ség.
Az ember az Egész része. Az Egész táplálja, védi, tanítja – amíg
ellátja feladatát. Ha már nincs szükség rá – lebontja. Részét és
részesedését – vagyis feladatát – az Egészben mindenki maga szabja meg,
ahogy az útjára emlékeztető pofonok mértékét is maga állítja be. A
betegség a legjobb barátunk, mert sosem pofozkodik ok nélkül! Ha ezeket a
jelzéseket megpróbáljuk megszüntetni olyan, mintha autónkon az
olajnyomás jelző lámpát leragasztanánk egy ragtapasszal: besül a motor!
Nézzünk egy-két példát a ragtapaszokra. Ma már 40-50 évesek állnak
sorba csípőprotézisért. Az egészségügy szerint „elkoptak az ízületei”.
Őseink 90 évig kapáltak – protézis nélkül. Az élő rendszerek nem tudnak
elkopni, de a nem használt részeket a természet lebontja. A kevés mozgás
miatt az ízületek beszűkülnek, arra figyelmeztetve, hogy ők mozgásra
készültek. A megoldás a feladat visszaadása, a mozgás/mozgatás lenne…
A másik nagy sláger a vérnyomás beállítás. A szervezet a vér nyomását
öngyógyító folyamatként, védekezésből emeli meg, hogy – az általában az
élelmiszeripar szervetlen vegyületeitől elsalakosodott – vért eljuttassa
a szervekhez. A vérnyomás csökkentés hatására lelassult vér a
hordalékokat kirakja az érfalakra, tehát újabb gyógyszert kapunk:
valamilyen koleszterin csökkentőt. Ezek felhígítja a vért, tehát jöhet
az újabb gyógyszer: a vízhajtó… Végállomás idő előtt a temető, de a
gyógyszeripar jól jár.
Betegségeink arra figyelmeztetnek, hogy szervezetünkbe (testünkbe,
lelkünkbe, szellemünkbe) valami nem oda illő került. Ha méreg került
belénk, hányással vagy hasmenéssel, ha kórokozó lázzal és izzadással, ha
lelki pofon sírással próbálunk tőle megszabadulni. Az egészségügy
ezeket a folyamatokat „csillapítja”, befelé fordítja, ezért húzódik el a
gyógyulás, ezért keletkeznek általában nagyobb bajok. Minden gyógyító
hagyomány, így népi gyógyászatunk is azon alapul, hogy a nem oda illő
dolgokat minél előbb kivezesse a szervezetből.
A „nem tehetek semmit”
mítosza
Lehet, hogy olybá tűnik, de nem a tudósokkal, pedagógusokkal, orvosokkal
van bajom. Az ember Isten képmására, tökéletesnek születik. Földre
száll, hogy közösségét emelje, gyógyítsa, tanítsa… Majd szülei,
környezete, iskolái segítségével elkezdi gyűjteni a hibás tudást.
Előbb-utóbb persze rájön, hogy képtelen a választott feladatot ellátni,
de a rendszer apró zavarainak, vagy saját hiányosságainak tudja be.
Cinikussá válik, vagy eluralkodik rajta a „nem tehetek semmit” mítosza.
Egyszer egy barátom azt mondta: „A világ baja nem az, hogy valamit
rosszul csinálunk, a baj az, hogy rosszat csinálunk. Ha a rosszat
akarjuk jobban csinálni, az eredmény csak nagyobb rossz lesz.” Vagyis
egyre több tudás – a semmiről, egyre több gyógyszer – haldoklásunk
fenntartásához, életfogytig tartó tanulás – az élet helyett. A
mindenkori hatalom sajnos a „rosszat jobban csinálni” folyamatában
érdekelt, hiszen a hibás tudásnak köszönheti létrejöttét, és a tudás
állandó manipulálásának köszönheti fennmaradását.
Az egyénen múlik minden, a megoldás a világ bajaira az egyéni
döntésekben keresendő. Az egyénnek szabad akarata van, de a szabad
akarat a döntés felelősségével jár! A busmanoktól a hajléktalanokig sok
utat megtapasztaltunk, kitapogattuk lehetőségeinket, most választásra
kényszerülünk. Szerencsénkre Agócs József professzor idézete
folytatódik: „Ha végre jót csinálunk (akár rosszul is), az eredmény csak
jó lehet!”
„Jól csak a szívével lát az ember.” A valódi tudás megszerzéséhez
ösztöneinkre kell hallgassunk, melyek az élet forrására hangolt finom
műszerek. A Teremtés az életből fakad, az életet szolgálja, az élet a
célja. Minden, ami életellenes, pusztulásra van ítélve benne. Bármikor
megújíthatjuk tudásunkat (és vele életünket), ha ösztöneinkre hallgatva
megváltoztatjuk az élethez való viszonyunkat.
Amíg nem érezzük a helyes válaszokat, addig is nemesednünk kell. Meg
kell tanulnunk NEM-et mondani olyan egyéni és közösségi utakra, melyek
életellenesek, melyeknek végén csak fájdalmat és boldogtalanságot
tapasztaltunk. „Mert most még tükör által homályosan látunk, akkor pedig
színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig
úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.” (1Kor 13,12)
(folytatjuk)
Kelt Gombán, az Úr 2011. évében,
Földanya havában
Géczy Gábor
fizikus, tanár
MAG közösség
