A paraszti kultúrában minden csorba bögrét, tálat, edényt kidobtak a házból. A miértre a válasz csak ennyi volt: „Nem hoz szerencsét!” Elődeink érezték, hogy a csorba, törött dolgok őrizgetése folyamatosan viszi az ember életerejét. Állandóan vagy a múltba (az a büdös kölök összetörte…), vagy a jövőbe (meg kéne majd drótoztatni…) kényszeríti az embert.
A gyógyulásunknak egy titka van: szervezetünk valódi erői csak akkor működnek, ha otthon van a Gazda! Az immunrendszerünk csak a jelenben tud dolgozni, ha állandóan a múlton rágódunk, vagy a jövőtől félünk: nem vagyunk JELEN, azaz nem tudjuk fogadni a Világegyetemből áradó, a rendet, az EGÉSZ-séget állandóan helyreállító jelet. Minden, ami törött, csorba, ami nem egész bennünk: megmérgez.
Összes betegségünket, fájdalmunkat valamely lelki sérülésünk, vagy félelmünk okozza. A hozzá kapcsolódó érzések – mint a tüske a köröm alatt – elvonják a figyelmet az élettől, megakadályozzák a test regenerálódását. Betegségeinknek egyetlen feladata van: a valódi utunk felé terelni minket. Ha meg akarunk szabadulni tőlük, ki kell dobnunk magunkból (a MAGunkból) mindent, ami törött, csorba. Kezdjük hát el így Advent idején a valódi tisztító kúrát!
Békesség Istentől!
Az ember életében meghatározó szerepe van a ciklusoknak. A napok, az évek, az életek folyamán egyre rójuk köreinket, de nem mindegy, hogy mekkora hátizsákkal. „Ne menjen le a nap a te haragoddal!” írja a Biblia arra utalva, hogy minden napnak megvan a maga terhe, ha nem tesszük le az előző napit, a sok teher alatt összeroppanunk. Fontos lenne minden este elalvás előtt fordított időrendben visszanézni napunkat a lefekvés előtti percektől az ébredés pillanatáig.
Ugyanez a helyzet az évek során cipelt terhekkel is. Itt is van egy a napi ciklust lezáró álomnak megfelelő időszak, a karácsonyi ünnepkör, erre utal december régi magyar neve: Álom hava. A Karácsony környéki szent napok Adventtel kezdődnek, és Vízkereszttel zárulnak. Advent jelentése és lényege a várakozás. Várakozás arra, hogy az év során megfáradt, beszennyeződött fény újra születhessen a természetben – és bennünk. Várakozás a Szenteste bekövetkező misztikus pillanatra, amikor megáll az idő, megáll a mozgás, és végre leteheted a hátizsákod. Amikor a titokzatos éjben, a halálos csendben csak ketten vagytok: Te, és Teremtőd.
Az Adventen belül is kiemelt szerepe van a Luca napjától (december 13) a Karácsonyt megelőző Szentestéig (december 24) húzódó 12 napnak, és a Karácsonyt követő Istvántól (december 26) Vízkeresztig (január 6) terjedő 12 napnak. A két tizenkettes rendszer 0 pontját december 25.-e jelöli, Karácsonykor megáll az idő, nullázódik az éves ciklus.
A Karácsonyt megelőző 12 napot néphagyományunk „gonoszjáró napok”-nak nevezi, nem véletlenül. Ekkor térnek vissza az elmúlt év 12 hónapjában teremtett jó és rossz gyümölcseink. Ha odafigyelünk a napi eseményekre, Luca napján visszaköszönnek a decemberi, Szenteste napján a januári teremtményeink. Fordított időrendben úgy, mint elalvás előtt…
Ismerve, (vagy csak érezve?) a Teremtés működését, eleink ezt az időszakot használták fel a megbékélésre, a kibékülésre. Felkeresték egymást a haragosok, bocsánatot kértek és megbocsájtást adtak egymásnak. Nem vitték át haragjukat a következő évre, nem szennyezték be az újjászülető fényt, letették csorbaságukat, begyógyították, ami összetört.
Fontos volt a Karácsonyt követő 12 nap is: ekkor teremtették meg az elkövetkező 12 hónapot, az Újesztendőt. Ez volt a regölés időszaka, Regősök járták a házakat, és bizony az „Adjon az Úristen ennek a gazdának…” regősrigmust követő kérések nem maradtak válasz nélkül, mert ezekben a napokban megnyílnak az egek.
Az első évtől fogva regölünk, mióta építjük Magfalvát, mégis minden évben megdöbbenek a sorra beteljesülő kéréseken. „Kérj és megadatik!” – csak valamiért
elfelejtettünk kérni… Itt az ideje, hogy újrakezdjük. Ha december 26.-án, 27.-én arra gondolunk, azt cselekedjük, azt teremtjük, amit januárban, februárban, magunknak és családunknak szeretnénk, az megvalósul. Mint a mesebeli terülj-terülj asztalkám!
Utoljára hagytam a legnagyobb ciklust, és az azt követő leghosszabb álmot: az életet, és a halált. Hogy megértsük működését megidézzük, és szakaszonként – életszakaszonként elemezzük egy népdalunkat, mert itt követjük el a legsúlyosabb, legvisszahúzóbb hibákat:
„Három piros kendőt veszek,
Ha felveszem, piros leszek,
Piros leszek, mint a rózsa,
Rám illik a babám csókja.”
Ez az ember életének fiatal, pirospozsgás időszaka. Pezseg az élet, tombolnak az energiák. Aki ezt nem éli meg, nem fog tapasztalni, nem tud feltöltődni, nem lesz miből adnia.
„Három fehér kendőt veszek,
Ha felveszem, fehér leszek,
Fehér leszek, mint a hattyú,
Nem ölel már minden fattyú.”
Már őszül a hajam (tisztul a szellemiségem), uralom az energiáimat, túl vagyok a bujaságon. Aki ehelyett a lila hajat, a Botoxot és a szilikon mellet választja, elszalasztja az életet…
„Három sárga kendőt veszek,
Ha felveszem, sárga leszek,
Sárga leszek, mint a halál,
Elrepülök, mint a madár.”
Ekkor már a halálra készülök, büszkeségemet feladva minden általam megbántott embertől bocsánatot kérek, és minden engem megbántó embernek megbocsátok. Nem érdekel, hogy mit szólnak hozzá: ez az ő döntésük, ők maradnak, én pedig megyek.
Megboldogul, jobb létre szenderül, távozik az árnyékvilágból… A magyar nyelvben a halállal kapcsolatos minden kifejezése arról szól: odaát jobb! Akkor mitől félünk? Halálom előtt szembesülök tetteimmel, lepereg az életfilm, és immár hátizsák és visszahúzó súlyok nélkül elrepülök, mint a madár…
„Három tarka kendőt veszek,
Ha felveszem, tarka leszek,
Tarka leszek, mint a világ,
A síromon nőjön virág.”
Ez már az álomról szól: odaát vagyok, ahol tarkaság van, nincsenek kötelező színek, feladatok, korlátok… Egybeolvadok a világgal, már csak egyetlen vágyam van: legyen folytatásom! Boldoguljanak az odaát hagyott gyermekeim, barátaim, használják az általam kötött pulóvert, az általam faragott gereblyét, az általam átadott tudást, az általam teremtett teremtményeket: ott töltött életem által nőjön a világ – a síromon nőjön virág!
És itt vár minket a valódi titok, ami végigkísérte egész életünket. Amikor majd szembesülünk teremtményeinkkel, ahogy naponta, évente megfutott köreink során tettük még a Földön. Amikor a halott csendben egyedül állsz a Teremtőd elé, és elhangzik az a bizonyos egyetlen kérdés: ki vagy te? De te már sejted a választ… Én Te vagyok!
Boldog Karácsonyt!
Kelt Magfalván, az Úr 2012. évében, Enyészet havában
Géczy Gábor
MAG közösség
