2014. augusztus 4., hétfő

Etetnek bennünket...

Néhány napja egy olyan cikkbe futottam bele, amiben egy amerikai okos bácsi azt taglalta, hogy a kenyér halálos méreg, mert van valami a búzában, ami már nem emlékszem mivé alakul és mit csinál a szervezetben, lényeg, hogy messzire kerüljük el a búzát. Nem is a részletek a lényeg, hanem maga a megközelítés.
Nem csak a kenyérrel kapcsolatban, hanem úgy általában, amikor valaki, valahol kiszúr magának egy élelmiszert, és arról jól megmondja a magáét, hogy miért is nem lenne szabad azt enni.

Mi a baj általában ezzel a megközelítéssel? Valami olyasmi, mint a „nyugati” orvoslással, hogy csak egy dologra figyel oda, kiragadva a nagy egészből. Attól függően, hogy ez ember hol él a Földön, ott milyen táplálékhoz jut hozzá, sok népcsoport eszik valamilyen kenyérfélét. Van, ami hasonlít ahhoz, ahogyan mi ismerjük a kenyeret, van, ami nem, az alapanyag meg attól függ, hogy milyen kenyérnek való terem meg azon a tájon.
Ez a kenyér beépül az étrendbe, ami sok-sok évszázad alatt alakult ki valamilyen „szabályrendszer” alapján. Ezt a rendszert meghatározza az éghajlat, a talajviszonyok, a csapadék mennyisége, az esetleges vallási előírások, az alapanyag eltarthatósága és még sorolhatnánk.
Foglalkozzunk most csak a búzakenyerünkkel, nem tudományos, csak „filozófiai” szempontból.
Gabonát már régen termesztünk. Kenyeret már régen eszünk. Hol többet, hol kevesebbet, de nálunk a kenyér, illetve a búza(liszt) a táplálkozás fontos része. Van, a ki jól elvan kenyér nélkül, van, aki mindenhez kenyeret eszik, ez azonban jórészt nevelés, berögzült szokás kérdése is lehet, és nem tudatos táplálkozásé. Személy szerint én kenyeres ember vagyok, számomra fontos a kenyér.
 

Abban van némi igazság, hogy bármelyik kiválasztott táplálékról meg lehet mutatni, hogy káros lehet – a mértéktelen fogyasztás megbetegíthet, a rossz minőségű alapanyag felhasználása szintén betegséghez vezethet és sorolhatnánk. Abban is van igazság, hogy hát a régiek is mennyi kenyeret ettek, és mégsem betegedtek meg tőle.
Hol van akkor az igazság? Van-e egyáltalán igazság?
Szerintem nincs igazság, és az is odaát van.
Azt kell szem előtt tartanunk, hogy a régiek milyen körülmények között termelték meg a búzát? Sem műtrágya, sem vegyszerek, sem kiszipolyozott talaj nem volt, a termés mindig teljes értékű volt, tartalmazott minden szükséges „hozzávalót”, és bár laboratóriumok nem voltak, hogy megnézhessék, minden benne van-e, nem is kellett, egyszerűen tudták, hogy az a búza jó. Tudták, mikor kell betakarítani, mikor volt – eltarthatóság szempontjából – teljesen érett a kalász, hogyan tárolja, hogyan őrölje, őröltesse, melyik lisztet mire fogja használni és így tovább. Mint minden másban, itt is megvolt a teljes kör,
A modern ember – és itt elsősorban a mi korunk emberére gondolok – ezzel szemben műtrágyázott, vegyszerezett, kiszipolyozott talajon termett, csekély beltartalmi értékkel rendelkező gabonához illetve liszthez jut hozzá. Köszönhetően a nagyüzemi mezőgazdaságnak. Sajnos napjaink nagyüzemi gazdálkodása teljesen eltávolodott a természeti folyamatoktól, az elsődleges cél a minél nagyobb hozam és a minél nagyobb profit – bármi áron. Az sem számít, ha a fogyasztó végső soron silány terményt kap, amiből silány élelmet tud előállítani.
Mivel nem csak a búza „silány”, hanem az összes nagyüzemben termelt termény, így bármiféle összetételben is fogyasztja a modern ember az ételét, valami mindig fog belőle hiányozni, mert a kiinduló növény – és állat – azt eleve nem tudja beépíteni a szervezetébe, tehát onnan a mi szervezetünk sem fogja tudni beépíteni a miénkbe.
Végső soron a modern betegségek egy jó része visszavezethető az elégtelen táplálkozásra – nem is mennyiségi, hanem minőségi alapon. Minőségi éhező a modern ember.
Mivel nincs minden benne a búzában, amire szüksége lenne, elképzelhető, hogy a benne lévő alkatrészek egyike-másika káros hatást fejt ki a szervezetre, mert a hiányzók miatt „burjánzani” tud, míg ha teljes értékű lenne a búza, akkor az alkatrészek egymást kordában tartják.
 

A hiányzó alkatrészek pótlására kísérlet a műtrágyázás, de a nevében benne van, hogy MŰ, és nem valódi, és a valódi, élő szerveztek a mű dolgokkal igazából nem sokat tudnak kezdeni. (Hasonló a helyzet a táplálék-kiegészítőkkel, melyek szinte teljesen mesterségesek, végső soron ugyan olyanok, mint a műtrágya, csak ezt velünk etetik, és mivel Műanyagok, élettelenek...)
Arról se feledkezzünk meg, hogy napjainkban „alapértelmezésben” csak fehér liszthez lehet hozzájutni (BL55), az egyéb liszteket úgy kell levadászni, és sokszor ezek aránytalanul túlárazottak, legtöbbször az aktuális táplálkozási divatirányzatnak megfelelően. És nem is minden liszt alkalmas minden célra.
Még lehetne egy sor dolgot előhozni, de a célom csak annyi, hogy gondolkodásra késztessem az olvasót. Gondoljuk végig a lehető legtöbb körülményt, amikor egy cikkben valamely élelmiszer káros – avagy túlzottan hasznos!! – mivoltáról olvasunk.
No és mit lehet tenni annak érdekében, hogy a helyzet megváltozzon…?
A lehető legtöbb dolgot nekünk magunknak kell megtermelnünk, mégpedig úgy, hogy visszatanuljuk – amíg még lehet, van kitől – a régiek tudományát. Ha magunknak termelünk, akkor a nagyüzemi termelésben megszakadt normális körforgást helyreállítsuk, ezzel meggyógyítsuk kertünk talaját, helyreállítsuk a televényréteget, ezzel biztosítva, hogy a kerti növényeink ismét teljes értékűek legyenek. Ha van rá lehetőségünk, tartsunk néhány tyúkot, nyulat, kecskét, így tényleg a kerti körforgás is helyreáll, füvet sem kell nyírni, tojásunk is lesz, a konyhai maradék is eltűnik és hasznosul, a húst pedig lábon kell tartani, és nem a fagyasztóban.
A falusiaknak is újra kell tanulni a falusi életmódot, mert a legtöbb falusi városiasan él, a boltban vesz meg mindent, ahelyett, hogy amit csak tud, maga termeljen meg, állítson elő. Ha keletkezik némi fölösleg, azt meg csereberéljék el egymás közt.
A városokban is terjednek a közösségi kertek, ahol néhány négyzetméteren lehet csodákat művelni, és ha a panellakónak jutott egy kis erkély, az szintén alkalmas pár dolog megtermelésére. Géczy Gábor azt mondja, ha csak a fűszereket – azaz a Főszereket – magunk termesztjük, már azzal is nagyon sokat tettünk.
Mindezekről már írtam itt a blogon… és még fogok is.

A Szer-Etet Konyha a Facebookon is ott van!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése